„Az aljas indokból, különös kegyetlenséggel és különös visszaesőként elkövetett emberöléssel vádolt 47 éves Kriminár János, nem is elsősorban bűncselekménye, hanem a tárgyaláson tanúsított „speciális” magatartása miatt vált emlékezetessé” – kezdte a jogerősen halálra ítélt Kriminár büntetőügyéről szóló tudósítását a nyolcvanas évek talán legnagyszerűbb bűnügyi újságírója, Schmidt Attila. (Népszava, 1987. február 26.)
A visszaeső gyilkos ügyét hét napon át tárgyalta a Fővárosi Bíróság, de a férfi egyetlen egyszer sem szólalt meg. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megtagadta a kommunikációt, írásban ugyanis válaszolt. Kriminár Jánosnak nem volt újdonság az, hogy a tárgyalóteremben kellett számot adnia. A budapesti férfi volt már börtönben erőszakos közösülés, lopás, majd élettársának megölése miatt, akit megfojtott, miközben a nő menekülni próbált a szadista, agresszív férfi elől. Kriminárt ezért a bűncselekményért 12 év fegyházra ítélték. Schmidt azt írja, büntetése alatt apránként 40 ezer forintot küldött testvérének, Tóth Mihálynénak, aki félretette a pénzt, és időközben elhunyt édesanyjuk után maradt örökség ráeső részét, 20 ezer forintot is megőrizte Kriminár számára, aki 1981. december 29-én szabadult, aztán rögtön megkapta a 60 ezer forintot a húgától (gondoljunk bele, mekkora összeg volt ez akkor). Az asszony azt is megengedte, hogy fivére hozzá költözzön, de a kapcsolatuk nem volt valami rózsás. Kriminár engedély nélkül akart felhúzni egy kisebb házat, de mivel a rosszul elkészített kéményből áradó füst zavarta a környék lakóit, le kellett bontani a tákolmányt.
Bár Kriminár Jánost egy környékbeli jelentette fel, ő meg volt róla győződve, hogy testvére a bűnös. Többször meg is fenyegette Tóthnét, aki a rendőrségtől is próbált segítséget kérni, máskor pedig garázdaság, rágalmazás, életveszélyes fenyegetés, becsületsértés, magánlaksértés és könnyű testi sértés miatt fel is jelentette a bátyját.
Kriminár 1985. július 29-én este egy barátjánál borozgatott. Ittasan indult hazafelé, amikor úgy döntött, hogy itt az ideje megölni a testvérét. Este 9 óra körül ért Tóthné XIX. kerület, Tálos utcai házához. Átmászott a kerítésen, aztán a sötétben elrejtőzve várta a megfelelő pillanatot. Az idő hamarosan el is érkezett. Tóthné ugyanis éppen kiment az udvarra, hogy a szárítókötélre teregessen pár vizes ruhát. Kriminár ekkor rátámadt, leütötte és fojtogatta. A nő kiáltását meghallotta a 10 éves lánya, aki a szomszédtól kért segítséget, de a megvadult féréfivel a szomszédasszony sem bírt. Ekkor csatlakozott egy másik szomszéd is, aki ráordított Kriminárra. Ez azonban csak pár pillanatig tette meg a hatását, mert a férfi folytatta a fojtogatást.
Schmidt Attila tudósítása alapján úgy tűnik, Kriminárt ekkor már egyáltalán nem érdekelte, hogy esetleg elkaphatják. Csak azzal foglalkozott, hogy befejezze, amit elkezdett. „A környéket felzaklató kiáltásokat meghallva Sz. Lajos és felesége ugyancsak megpróbált segíteni, a támadó elől a lakásukba vitték az áléit, védekezésre képtelen asszonyt. A nagy erejű vádlottat semmi sem gátolta: »Megöllek, te . . .« kiáltással a menedéket nyújtó lakás ajtajának rontott, és ismét az udvarra rángatta húgát...”
A szomszédok a támadás közben már értesítették a rendőröket, akik a helyszínen elfogták Kriminárt. Ekkor azonban már késő volt, mert Tóth Mihályné nem élte túl az újabb fojtogatást.
Kriminárt első fokon dr. Nagy János büntetőtanácsa ítélte halálra, de a vádlott fellebbezett, így jöhetett a Legfelsöbb Bíróság és az általam már sokat emlegetett Pálinkás György büntetőtanácsa. Az addig „néma” vádlott az utolsó szó jogán ezt mondta: „Tisztelt Legfelsőbb Bíróság, ártatlan vagyok. Nem öltem meg a testvéremet, sőt, engem is megtámadtak. Arról fogalmam sincs, hogyan halt meg a húgom.” Pálinkás azonban helybenhagyta az ítéletet, ami így jogerőssé vált. Kriminár jános kegyelmet kért, de nem kapott. 1987. április 2-án kivégezték Budapesten. Ezután még hat elítélten hajtották végre a halálos ítéletet Magyarországon.
A Kurirban tíz évvel később megjelent egy cikk, amiben az utolsó hóhér nyilatkozik (névtelenül ugyan, de ő minden bizonnyal Pradlik György lehetett). Azt mondta, az csak mese, hogy a halálsoron minden kivégzésre várónak van egy utolsó kívánsága. Annyi igaz, hogy utolsó vacsorára lehetett például csirkét kérni. Kriminár János kolbászt kért.
Egyes források szerint utóbbi volt az egyetlen olyan elítélt, aki a siralomházban egyetlen hozzátartozójával sem akart már találkozni.
(A borítókép illusztráció: Maglódi út 139., Budapesti Fegyház és Börtön, Fortepan/Urbán Tamás)
